Emberi sorsokHeti téma

Ő, az autizmus, és én! 2. rész.

Hogy kik a hétköznapi hősök? Például Niki  akinek a mindennapjairól, érzéseiről már olvashattatok nálunk. Nem könnyű az életük egy autista kislány mellett, aki bármennyire is csodálatos és okos, de mégis más, mint Ők! Különleges figyelmet igényel a nap 24 órájában. És Nekik meg kell oldaniuk minden felmerülő problémát elsősorban kislányuk, de önmaguk nyugalma miatt is. Erőn felül küzdenek nap, mint nap! Fogadjátok szeretettel Niki újabb írását, amelyben a lelki nehézségei állnak a középpontban.

Most egy picit örülök, nem gondoltam ilyen sok ember figyelmét fel tudom kelteni. Ez egy jó dolog. Rengeteg visszajelzést kaptam. Sokan úgy gondolják, nagy dolgokat viszek végbe.
De ez nem igaz.
Nem teszek semmi különlegeset, semmi olyat, amit más ne tenne meg a gyerekéért. Sajnos nem tudom, milyen lehet, egy úgy mond egészséges gyereket nevelni, ezért nem is érzem a nehézségeket. Sok emberből sajnálatot váltottam ki. Talán az érzéseim miatt. Soha nem sajnáltam magam, mindig azt mondtam, várhatnánk egy szervre is valamelyik kórházban.
Ezért szerencsés vagyok.
Nem vagyok mindig szomorú, inkább csak az agyam hátsó részében dübörög, háttér zajként. Időről időre kifakad belőlem, amikor már túl hangossá válik. Ilyenkor az a legrosszabb, hogy hiába sírok, a dolgok nem változnak. Az emberek ilyenkor nem tudnak mit kezdeni velem. Még az én jó Gyuszim se.
Mert mit is mondhatnának? Tudom, hogy akaratlanul is kiváltom belőlük a sajnálatot.
A lányom autista.
A barátnőim és én, azt szoktuk mondani magunknak. Okkal kaptuk a gyerekeinket. Ők csoda gyerekek és a jóisten, csak azoknak ad ilyen gyereket, akiket kiválaszt erre a feladatra. Csak olyanok kapják, akikben meg van a tűz a küzdésre, a harcra. Kicsit most úgy érzem, hadi sérülésem van. Amiből nagyon hamar össze kell magam kaparni. Itt a jajveszékelés nem segít. Idén nem tudtam neki annyi fejlesztést összeállítani amennyire szükség lenne. Bár így is csütörtökön tíz órája van. Nagyon sok időben, és mindig fáradt, alig tud beszélni ilyenkor. Megterhelő egy felnőtt embernek is, napi 8-9-10 óra munka. Ő mégis megcsinálja, másfél éves kora óta.
Ő egy hős!
shutterstock_118542211

És ezek mellett, ráadásul hihetetlenül okos is az én Barbikám. Mindig is iskola első volt és osztály első, kitűnő tanuló. Mindenre azt mondja, meg tudom csinálni. Meg is csinálja. Minden versenyre be akar nevezni, legyen az szavalás, szépírás, egyéb más. Nagyon makacs! 🙂 Sokszor sajnálom őt. Mindig mondom neki, Cicám, nem kell már oda benevezni. Pihenj egy kicsit gyerekem. Nagyon büszke vagyok rád. Ugyan az a válasz: Anya meg tudom csinálni. És valóban, mindig helyezést ér el.
Talán hihetetlen, de nagyon sok örömöm van az én szépségemben. Mindig mosolygom rajta. Neki mindig jó kedve van, látni rajta, hogy boldog. Ez engem mindig elégedettséggel tölt el. Mostanra senki meg nem mondaná róla, hogy nyolc évesen kezdett el beszélni. Csak a jóisten tudja, mi minden van mögöttünk.
Csilla barátnőm az szokta mondani, hogy a gyerekink az evolúciónak egy következő fokozata. Ezért is nem értjük őket. Igaza van, én sem értem a lányomat, fogalmam sincs, mi jár a fejében, miként vezeti le a dolgokat. Ő egy nagy rejtély. Semmi mást nem tehetek, csak próbálom a világát megérteni. Tudjátok mindig is azt mondtam magamnak. Nekem kell az ő világába mennem, nem pedig kirángatni a miénkbe. Az autizmus egy nagyon tág lét, még én sem értem. Egyikünk se. Ezért nem is tudnák róla mesélni nektek. Tudom ez furcsa, hiszen hát egy autistát nevelek. De higgyétek el, egyikünk se érti. Mi a szülök, csak próbáljuk megkönnyíteni nekik az életet, mert mást nem tehetünk. Elfogadom, hogy nincs puszi, nincs ölelés. Tudomásul veszem, hogy úgy mutatja ki felém a szeretetét, hogy meg fogja a kezem. Ezek a dolgok már nem fájnak. Én is képes voltam arra, hogy magasabb fokokban gondolkodjak, és amit más szülő igényel, azt elengedjem magamtól. Ez is csak megszokás. Állandóság.
Jól tudom, hogy a buszon, ha ül az ablak mellett, nem szereti, ha hozzá szólnak. Legyen az bármilyen fontos, tudom, csak akkor mondom vagy kérdezem, ha leszálltunk. Talán amikor a jóisten úgy döntött őket kell nevelnünk, be is kódolt minket erre. Minket, nőket.
Nem fogjátok elhinni, de tíz apukából, hét elhagyja az autista gyerekét. Nem tudom az okát, talán megijednek, vagy hatalmas gondnak tartják. Mióta tudom, hogy a szépségem autista, rengeteg szülővel találkoztam, nagy rész anyukákkal. A legtöbbjük egyedül neveli a gyerekeit. A férjük/társuk elhagyta őket.
Nem régen beszélgettem, a lányom osztály tásának az anyukájával. Neki azt mondta a férje, nem akar és nem is tud nevelni egy autista gyereket. Ezek a magukra maradt anyukák soha nem adják fel. Egyedül küzdenek tovább. Nyugodtan vonatkoztassunk el attól, hogy minden embernek szüksége van társra. Aki ott áll, amikor baj van. Most gondoljatok bele, milyen magasabb fokozaton vannak ezek az anyukák. Higgyétek el, ez a dolog olyan picinek számít számukra, hogy fel se veszik. Mint köröm alatt a piszok. Nem számít, nincs jelentősége. Csak mennek tovább. Elkönyvelik magukban ez is megtörtént, de én még itt vagyok. Én még létezem. És amíg vagyok, te jól leszel. Nem vagyok egyedül, engem a jóisten egy hihetetlen jó társsal áldott meg.
Az én Gyuszim, imádja a lányát, ahogy imád engem is. Nem tudom mikor múlt el a nagy szerelem nálunk, bele veszett az időbe. Már csak az emlékeinkben él az a heves szívdobogás. Más maradt utána. Mély barátság, önfeledt szeretet, hűség és odaadás. Minket összehozott a szépségem állapota. Olyan mély lelki dolgok vannak mögöttünk, amit kevés ember él át. Az együttes harc, a sok sírás, a küzdés. Egymás mellett ismertük fel a szó jelentését, tolerancia. Persze nálunk is vannak viták, amikre félóra múlva már nem emlékszünk. Valamikor régen, annyira figyeltünk a Barbikámra, hogy soha egy hangos szót nem mertünk váltani. Próbáltuk az életünket úgy berendezni, hogy az a szépségemnek megfelelő legyen. Talán ettől olyan boldog gyerek. Egy percig se higgyétek, hogy nem mondok igazat, aki ismer minket, tudja, hogy amit írok, az szín tiszta igazság. Sajnálom azokat az anyákat, akiket elhagyott a társuk. Ám én tudom, az idő nem áll meg számukra sem. Valahol magukban keresnek egy dobozt, bele teszik ezt a fájdalmat, és hét lakat alatt őrzik. Nincs rá idő, nincs rá mód, hogy megálljanak, és mélázzanak. Mert tovább kell menni. Mert szükségük van ránk. Az én Barbikám nem bán semmit, csak én legyek vele. Tudom, mennyire anyás. 🙂 Még mindig együtt alszunk, amit nem is akar elhagyni. Nem erőltettem, de mindig elmondom neki, az a normális ha, a gyerek alszik külön, és nem az apuka. Az igazság az, én sem vagyok készen arra, hogy elengedjem magam mellől. Ez nem csak az alvásra vonatkozik. 🙂

Folyt. köv.

Amennyiben fel szeretnéd venni a családdal a kapcsolatot, akár írni nekik pár sort, kérlek, hogy írj szerkesztőségünknek, és mi összekötünk Titeket! Leveleiteket ide várjuk:
jaksa.katalin@anyacsak1van.hu, vagy info@anyacsak1van.hu

Niki előző írását itt találjátok: 1. rész

 

 

Previous post

2010-ben a hatosikrek fotója világhírű lett, most újra készítettek képeket az egész családról

Next post

Rájött a nő, hogy megcsalta a férje, ezért egy olyan levelet írt a szeretőnek, hogy mi is padlót fogtunk!

Katalin Jaksa

Katalin Jaksa